KORAÚJKOR

Párizs hitelpiaca az ancien regime idején

 

A tanulmány három szerzője számos munkát írt már együtt. Philip T. Hoffman gazdaságtörténész, a kaliforniai Institute of Technology professzora. Elsősorban a XVI–XIX. századi francia gazdaság érdekli. Jean-Laurent Rosenthal szintén amerikai közgazdász, a Los-Angeles-i Kalifornia Egyetem tanára, míg Gilles Postel-Vinay Párizsban, az Ecole des Hautes Études en Sciences Sociales igazgatója. Együttesen és külön-külön is a kora újkori francia gazdasági élettel foglalkoznak: a francia vidék, a pénzügyi válságok, a tulajdonjog, a pereskedés a mezőgazdaságban, a mezőgazdaság és a hitel, a vállalkozás – ezek a kérdések szerepelnek cikkeikben, könyveikben.

Jelen tanulmányukban úgy vélik, a gazdasági ügyletek történetét általában, a pénzügyi tranzakciók történetét pedig különösen torzítja egy megrögzült felfogás. Eszerint az ipari forradalom előtt – s a fejlődő országokban ma is – a pénzügyi kapcsolatok személyesek voltak, és a hiteleket többnyire nem termelő tevékenységre fordították. A beruházások minimálisak voltak, ezért csekély a gazdasági fejlődés. Európában ez a korszak a XVIII. század végéig, a XIX. századig tartott. Ekkor a kontinens drasztikus gazdasági válságon ment át, aminek következtében létrejött a személytelen kapitalista hitelpiac, s ez nagy, produktív beruházásokat eredményezett, ami viszont komoly gazdasági növekedést hozott. Ez a nézet vagy ennek elemei megtalálhatók Postan, de Rover, Gerschenkron, Calomiris műveiben, de a gyökerek visszafelé Marxig, Max Weberig követhetők. Igaz, vannak már friss szemléletű kutatók is a témában, pl. Ehrenberg, Lopez, Michaud, Kaiser, Luckett és mások (Kaiser John Law pénzügyi rendszeréről s az állami hitelekről szóló írását ismertettük a Klió 1992/1-es számában.) Ez a hagyományos felfogás, természetesen, befolyásolta a történetkutatók témaválasztását és alkalmazott módszereit is. A közgazdaságtan elméletét, a fentiekből következően ugyanis csak a kapitalizmus vonásainak megmagyarázására tartották alkalmasnak, s nem tekintették alkalmazhatónak a kora újkori Európa változás előtt álló társadalmaira. Ezekre, szerintük, inkább az antropológia nyújt magyarázatot. Ami a témaválasztást illeti, ha egy történész a premodern világ fejlődésének gyökereire volt kíváncsi, akkor a hitelleveleket, a bankok és a tőzsde kialakulását vizsgálta, másfajta pénzügyletek nem érdekelték.

Szerzőink nem osztják sem a hagyományos nézeteket, sem nem hiszik, hogy módszertani szempontból el kellene különíteni a még nem iparosodott társadalmak vizsgálatát az iparosodottakétól. Megállapításaikat a XVIII. századi Párizsból gyűjtött adataikra alapozták; azt tanulmányozták, hogyan működött akkor és ott a hitelnyújtás, hogyan találtak egymásra hitelezők és kölcsönt kérők, és hogyan adósodtak el a párizsiak. A korábbi felfogással ellentétben, azt találták, hogy a XVIII. századi Párizsban, tehát az ancien regime idején, amikor még nem voltak modern bankok, s nem volt jele sem a kapitalista változásnak, a pénzügyi közvetítők már igen nagy mennyiségű tőkét mozgattak meg. E közvetítők a párizsi jegyzők voltak. Ők hozták össze az egymást nem ismerő hitelezőket a hitelt keresőkkel. Ez úgy volt lehetséges, hogy a jegyzők sok információt tudtak ügyfeleikről. Az ő ténykedésüknek köszönhető, hogy fellendült a hosszú lejáratú hitelek piaca, s a mai szemnek is meglepő beruházási tervek valósulhattak meg. A jegyzők hatással voltak az egyes magánszemélyek hírnevének, sőt az állammal kapcsolatos közvéleménynek az alakulására is. A szerzők nézeteit támasztják alá más kutatók is, akik Ázsiát, Észak- és Dél-Amerikát, vagy Európa más részeit vizsgálták hasonló témakörben; közülük számosan rámutatnak a hitelek fontosságára az iparosítás előtti társadalmakban, és kétségbe vonják, hogy a kapitalizmusban személytelen kapcsolatok, a preindusztriális társadalmakban pedig személyes kapcsolatok lettek volna jellemzőek. Tanulmányunk szerzői ezúttal csak a hosszú lejáratú hitelekkel foglalkoztak, részben mert ezekről sokkal bővebb írásos anyag maradt fenn, mint a rövidlejáratúakról, részben pedig mert mennyiségét tekintve, ennek nagyobb volt a jelentősége.

A hagyományos felfogás rányomta bélyegét a korábbi kutatásokra. Így pl. Fernand Braudel és Ernest Labrousse Histoire économique et sociale de la France című munkájukban bőségesen foglalkoznak a váltókkal, a kereskedelmi és tőzsdei társaságokkal, az állam pénzügyeivel, adósságaival, John Law bankalapítási kísérleteivel, mert ezek továbbéltek a kapitalizmus idején is, ám szinte semmit nem írnak a saját váltókról (obligations) és az évjáradékokról, életjáradékokról (rentes perpétuelles, rentes viageres), mert ezeknek már nincs nagy jelentőségük a kapitalizmusban. Holott ezek voltak a hosszú lejáratú adósságok törvényes eszközei, és rendkívül fontosak voltak az ancien régime emberei számára. Hasonlóképpen, George V. Taylor, ha nem is mellőzi a rentes és obligations témáit munkáiban, ő sem tekinti ezeket a kapitalizmus eszközeinek, pedig – szerzőink szerint – sokkal nagyobb mennyiségű tőkét mozgattak meg, mint a részvénypiac, ezért joggal tarthatjuk őket a kapitalizmus jellemzőinek. Alexander Gerschenkront szintén az említett felfogás befolyásolta, amikor úgy vélte, az 1863-ban alapított Crédit Mobilier ipari beruházási bank volt a fejlődés motorja – holott ennél sokkal jelentősebb volt a jegyzők szerepe a tőkemozgásban.

A történészek egy csoportja – amikor éles határvonalat húz, azaz drasztikus változást vár el a kapitalizmus kezdete előtti és a későbbi idők pénzügyletei között – azt sem veszi figyelembe, hogy bizonyos problémák áthúzódnak a modern korba is. Ilyen gond például, hogy megbízható-e a kölcsönt kérő. Szüksége volt információkra a kölcsönkérőnek is – hol, milyen feltételekkel juthat hitelhez –, s ezek az információk régen is, ma is fontosak. A közgazdászok tudatában vannak ennek, míg a történészek nem sokat törődtek vele, hogyan áramlottak az információk, s hogyan befolyásolták a pénzpiacot.

Hasonlóképpen beszűkíti a szemléletet, ha éles határt húzunk a premodern világ nem produktív kölcsönei és a kapitalista beruházási kölcsönök között; egyrészt a modern társadalmakban sem fordítanak minden tőkét termelő beruházásra, másrészt az olyan nem termelő beruházás, mint az oktatás finanszírozása, később megkönnyítheti a beruházásokat. A hagyományos nézet tehát – amely szerint gyökeres változást kell feltételezni a még nem és a már kapitalista rendszerek között – túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat.

A párizsi jegyzők eredeti feladata jogi természetű dokumentumok elkészítése és megőrzése volt. Az idők folyamán azonban jogi szakértőkké váltak, s az iratok elkészítése mellett tanácsokat tudtak adni mindenféle magán- és közügyben. Szakértelmüket jegyzői hivatalnokként letöltött szolgálatban szerezték meg. Ezután megvásároltak vagy örököltek egyet Párizs 113 jegyzői hivatala (études) közül, majd engedélyt kérve, felvételt nyertek a párizsi jegyzők társaságába. Ettől kezdve közreműködtek ingatlanok és más vagyontárgyak eladásában, szerződéseket, végrendeleteket, hagyatéki leltárakat, átvételi elismervényeket, és mindenféle szerződéseket készítettek földek bérbeadásától az eladásukig. A törvény megkövetelte tőlük, hogy a dokumentumokról másolatokig készítsenek, ezekből adjanak az ügyfeleknek, és őrizzenek meg belőlük. Így nagy archívum keletkezett, tele információkkal klienseik vagyoni állapotáról. Ez információk felhasználásával azután évente ezer számra intéztek pénzüzleteket. A szerzők becslése szerint a párizsi jegyzők az 1780-as években évente átlag 138 millió livre-t mozgósítottak magánszemélyek számára új kölcsönként, és 56 milliót az állam számára új adósságként. A kettő együtt az akkori bérekben számolva 750 ezer napszámos évi keresetének felelt meg. (Egy napszámos keresetét napi 26 sou-val, s évi 200 munkanappal számolva.) 1789-re, a jegyzők közreműködése folytán, a kormány 5 billió livre adósságából jócskán részesült a piac, s a magánszemélyek eladósodása meghaladta az egy billió livre-t.

A tanulmányban láthatunk egy grafikont a párizsiak eladósodásáról 1660 és 1870 között. Erről leolvasható, hogy az ancien régime utolsó évtizedeiben a jegyzőknek, majd 1860 táján a Crédit Foncier jelzálogbanknak köszönhetően ugrott magasra az eladósodást mutató vonal. Az ábra két mélypontot mutat: 1720-ban a John Law-kísérlet kudarcát, és 1788 táján a nagy inflációt jelzi. E kölcsönök szinte mind közép- és hosszú lejáratúak voltak.

Mit lehetett tenni a fizetni nem hajlandó adóssal? A hitelezők, természetesen, biztosítékot szerettek volna kapni, különösen a hosszú időre szóló hitelek esetében. Biztosíték lehetett a föld s az épületek, ám nem lehetett tudni, nincs-e már rajtuk jelzálog. A jelzálogbirtokokról nem volt kimutatás, és a későbbi hitelező sirathatta a pénzét, ha az adós birtokából először a korábbi hitelezőket elégítették ki, illetve ha az adós titokban egyszerűen eladta a földet az orra elől. Ezt a bizonytalanságot látva az állam, 1673-ban ediktumot adott ki a jelzálogok kötelező jegyzékbe vételéről. Egy év múlva azonban visszavonták a rendelkezést; talán reménytelennek tűnt az óriási lista elkészítése, talán attól tartottak, hogy a nagy, nemesi családok sem juthatnának többé hitelhez, ha egy ilyen kimutatás a nyilvánosság elé tárná a valóságot...

A problémát leginkább a jegyző tudta megoldani; ő ismerte kliensei vagyoni helyzetét, így tudott megbízható adósjelöltet ajánlani a hitelezőnek. A családoknak rendszerint megvolt a saját jegyzőjük. A nótárius pedig hűséges volt hozzájuk, hiszen nem akarta elveszíteni régi megbízóit. Felvetődhet a kérdés, hogy miért nem oldották meg az emberek kölcsön-ügyleteiket a rokonságon belül. Erre a tanulmány nem ad igazán választ, de a második táblázatban bemutatja, hogy míg az 1660-as években magas volt a rokoni körökön belül lebonyolított pénzügyi tranzakciók száma, 1740-től egészen lecsökkent; az adatok azt jelzik, hogy a hitelpiac élénkülésével egyre nagyobb szerepet játszottak a pénzügyi közvetítők a pénz áramoltatásában.

A hitelhez jutás a jegyzők szerepének közbeiktatása révén tehát – ellentétben a hagyományos felfogással – egyszerre volt személyes – mert a jegyzőnek a szereplők anyagi helyzetéről szóló személyes ismeretein alapult –, és személytelen – mert a két szereplő korábban nem ismerte egymást. A hitel szolgálhatott nem produktív (pl. egy kormányzati hivatal megvásárlása) vagy produktív célokat (pl. a királyi palota vagy a burgundiai csatornák megépítése). Általában elmondható, hogy a jegyzők közvetítette kölcsönök jelentős részben hozzájárultak a késő XVIII. századi Párizs építkezéseihez.

Szerzőink arra a megállapításra jutnak, hogy bár a XVIII. században már igen élénk volt a fejlődés Franciaországban (fejlődött az ipar, a kereskedelem,a pénzforgalom, növekedett az egy főre jutó jövedelem), mégis, mindezek ellenére radikális strukturális változás nem volt észlelhető. Sőt, ugyanezt mondhatjuk még a XIX. század jó részéről is: a jövedelmek emelkedtek, anélkül, hogy az ipari forradalom jelei mutatkoztak volna.

Mi volt a különbség a jegyzők és a bankok munkája között? A bankok rövid lejáratú letétként átvették a befektetők pénzét, összegyűjtötték, majd kölcsönként kibocsátották. A jegyzők nem vállalhatták ugyanezt, számukra igen kockázatos lett volna rövid lejáratú depozitokra hosszú lejáratú kölcsönöket nyújtani. Emellett a XVIII. század vége felé maga a kormány is, félve a csődöktől, megtiltotta a jegyzőknek, hogy letétbe pénzt fogadjanak el. Ezért a nótáriusok inkább brókerként dolgoztak, semmint valódi befektetési bankárként.

A párizsi jegyzők szerepe jelentős volt abban is, hogy kiszélesedett a kormány hitelezőinek köre; az állam számára szükséges kölcsönöknek legalább a felét a párizsi jegyzők szedték össze. Egyedül az ő segítségükkel tudták megcsapolni a vidéki rendek Párizs vagyonát is, hiszen általuk szereztek maguknak kölcsönöket.

Kik voltak a jegyzők kliensei? A tanulmányból erre is fény derül – bár inkább csak a hitelezőkről tudunk meg valamit, a kölcsönt kérőkről alig kapunk információt. Meglepő talán, hogy nagy részük független asszony volt: apácák, gazdag özvegyek, esetleg önállóan élő kurtizánok. Jó részük hitelt nyújtott, s nem kölcsönre szorulóként jelentkezett. Ez életkorukból is következett, főleg közép- és időskorúaknak volt pénzük hitelnyújtás céljára, s a fiatalok szorultak rá a kölcsönre.

A jegyzők elismerésre méltó munkát végeztek közvetítőként. Voltak ugyan köztük csalók – mint pl. Simon Hurtrelle –, és megtörtént, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem fizette vissza időben az adós a hitelt, de többségük becsületes volt, s összességében felvirágoztatták a hosszú lejáratú hitelpiacot.

A jegyzők szerepének vizsgálatából tanulság, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni a közgazdászok észrevételeit, a hitellel kapcsolatos, tartós problémákat, az életciklus és az információelmélet tanulságait. A másik megjegyzés: szakítani kell a pénzügyi fejlődéssel kapcsolatos hagyományos kronológiával, és nem kell mindenáron drasztikus gazdasági változást keresni a kora újkori Európában. Ilyen mindent megrengető változások nélkül is nagy pénzmozgásokat voltak képesek előidézni a hosszú lejáratú hitelek területén brókerként működő jegyzők Párizsban. Hasonlóképpen megzavarja a tisztánlátást, ha a XIX. századból vett, anakronisztikus fogalmakkal dolgozunk a harmadik világ mai problémáin. Lényeges különbség pl., hogy a kora újkori Nyugat-Európa gazdagabb volt, mint a mai szegény országok.

A tanulmányt a források felhasználásának módozatairól szóló függelék és, természetesen, bőséges irodalomjegyzék egészíti ki. Hasznos lett volna, ha a szerzők a francia fejlődés elemzése mellett – mintegy összehasonlításul – bemutatták volna más országok fejlődési modelljét is, de ezt már az olvasónak magának kell elvégeznie.

Philip T. Hoffman, Gilles Postel-Vinay és Jean-Laurent Rosenthal: Information and Economic History: How the Credit Market in Old Regime Paris Forces Us to Rethink the Transition to Capitalism (Információ- és gazdaságtörténet. Az ancien régime Párizsának hitelpiaca újragondoltatja velünk a kapitalizmusba való átmenet kérdését). The American Historical Review, 104. évf. 1. sz. 1999. február, 69–94 p.

Fodor Mihályné